Nyakamba szakadt az a föld, amit nagyapámnak kölcsönadtam – mosolyog a 62 éves Sára János. A természettel világéletében elmélyült kapcsolatban lévő szikár férfi „A földet nem nagyapáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön” mondást fordította át a maga helyzetére. Nem gondolta volna, hogy a kárpótláskor visszaszerzett nagyapai földbe egyszer majd csupa rég elfeledett ritka gyümölcsfajtát telepít. Valóságos magángénbank alapjait ültette el jó másfél évtizede.

Érik a cseresznye, pirosodik a meggy. Nem szokványos fajtákat kóstolgatok, hanem péceli meggyet, ami itt, a száraz löszdombokon kialakult tájfajta. Szakítok néhányat a burján cseresznye sárgára érett terméséből is. Közben arra gondolok, hogy Sára Jánoson nem sokat keres a vegyipar. Nem permetez, és műtrágyát sem használ. Amelyik fa nem képes ellenállni például a gyümölcsösök rémének tartott moníliának, annak itt nincs helye, mutatja a gazda. Néhány ágvégen tetvek munkálkodásától összesodródott levelekre leszek figyelmes. Nem baj, legyint János, elférnek.

Mindössze ötszáz milliméter itt az évi csapadék, nem szólva az idei szárazságról. Nem mindegyik régi fajta bírja ezeket a mostoha viszonyokat, de legtöbbje megmarad. A fák levele élénkzöld, viaszosan fénylő. Ez a szárazságtűrés biztos jele, árulja el a titkot gazdájuk. Továbbmenve, olykor úgy érzem, mintha puha szőnyegre lépnék. Az is, csakhogy szalma és lótrágya keverékéből szőtték. A felszínt borító szerves anyagnak kettős haszna van. Nem engedi elfolyni az esővizet, a párolgást is gátolja, és az évek során humusszá alakul.

A Sárazsadányból hozott császárkörte jól alkalmazkodott a péceli viszonyokhoz, s van már vagy tízféle változata a szegfűkörtének is. Az almafák sorát az ősi batul fajta nyitja, majd a fontos alma következik. Azért fontos, mert félkilónyit, vagyis egy fontot is nyom az érett gyümölcs darabja. Vácrátótról való a csillag alakú termést hozó alma. A téma szakértői úgy vélik, hogy a krétai mozaikok csillagalmája is ilyen lehetett a királyi asztalon.

Ahogyan termőre fordultak a fák, úgy terjedt szájról szájra a péceli kert híre. Akármikor jönnek látogatók, mindig érik valami: cseresznye, meggy, alma, körte, szőlő, szilva, házi berkenye és ki tudja, még hányféle gyümölcs. Ezek nem nagyüzembe való, nem piacos fajták, hiszen nem egyszerre érnek. A gazda viszont éppen ennek örül: mindig tud szüretelni.

– Bárhol is jártam életemben, erdőn, mezőn, mindenütt felfigyeltem, szinte rácsodálkoztam az idővel dacoló gyümölcsfákra – állítja Sára János. – Nem véletlenül kerültek oda, az egykorvolt emberi kultúra kései hírnökei. Minden vidéknek megvannak az egyedi tájértékei. Arról nem a növények tehetnek, hogy korunk emberei elfordultak az elődök örökségétől.

Genetikai gyarmatosítás?
A genetikai gyarmatosítás csapdájába eshetünk, ha mások és nem mi, magyarok hasznosítjuk a régi fajtákat megőrző génbankjainkat – figyelmeztetett Heszky László, a gödöllői Szent István Egyetem professzora. Az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának a génmegőrzés helyzetéről kezdeményezett nyílt parlamenti vitanapján egyebek mellett az is elhangzott: Magyarországon 80 intézményben mintegy 110 ezer tételben őrzik az egykori fajták genetikai anyagát. Ezek a világ népességének növekedésével felértékelődnek, hiszen nem tudjuk, mikor milyen tulajdonságot hordozó génre lesz szükség a jövőben. Aggasztóan beszűkült ugyanis a jelenlegi „csúcsfajtákban” összpontosuló génkészlet. Fél évszázada Európában még több ezer vetőmag-nemesítő tudományos műhely, illetve vetőmag-forgalmazó cég működött. Jelenleg számuk 60-70 körüli, de a szaporítóanyagok piacának döntő részét öt-hat multinacionális vállalkozás tartja kézben.